Az utolsó nap
Amit úgy döntöttünk, hogy nemes egyszerűséggel össznépien pihenéssel töltünk Sartin. Azaz irány a beach és feel the sunshine (érezd a napsütést). És még ezt sem kapkodjuk el. Kb. 1-ig beszélgetünk a teraszon. Nóráék a miénkre települnek, Zsoltiék meg a sajátjukon maradnak, és még így se kell kiabálnunk. :D 1 óra magasságában elhatározzuk, most már azért strandolni is kéne. Zsolti marad a sérüléseivel, a fiúk beizzítják neki a hordozható DVD lejátszót és ellátják filmekkel. Mi pedig leblattyogunk a tőlünk kb. 150 m-re lévő partra. Isteni feküdni a napágyon, kortyolni a frappét (Ati továbbra sem érti, hogy a fenét szeretünk ennyire rajta, szerinte szimplán tejeskávé, amit anya ott felejtett reggel az asztalon :D), nézni és hallgatni a tengert, nézni a tájat és az embereket. Köztük az a félmeztelen kb. 70 éves szerb nénit, aki még meg is fürdött tusfürdővel, amúgy rendesen a tengerben (!). Közben alig fél méterre tőle egy Kristóf korú gyerkőc játszott. Áááááá! Undi (ahogy Viki mondaná) látvány volt. És jó alaposan kente be magát tusfürdővel, egy apró porcika sem maradt ki (ha értitek mire gondolok).
Bár szuper minden, és nagyon jól érezzük magunkat, azért már várjuk apával a hazamenetelt. Úgy vagyunk vele, hogy imádunk itt lenni (We love Greece!), de valaki hozza ide a Macikát nagyon sürgősen. Szó szerint elvonási tüneteink lettek a hét végére. De már csak két nap és újra látjuk!
Este vacsorázni megyünk. Zsolti újfent úgy dönt, hogy inkább fekve marad az apartmanban, a sebek húzódnak, fájnak. Szegénynek mindenhogy rossz, a fekvés a legjobb. Így hát magára hagyjuk. Az Emanuel nevű éttermet választjuk, ezt az éttermet Zoli, az idegenvezető (nem) ajánlotta ;D (neki hivatalból a főnöke tulajdonát képező éttermet kellett ajánlania, de mikor rákérdeztünk, hogy és ha már ott jártunk, akkor méééééég mit ajánl, akkor mondta ezt, majd megjegyezte, hogy de ő ilyet sosem mondott :D). Kissé billegő asztalhoz ülünk a tengerpartra, tőlünk nem messze néhány kutya épp a gyereknemzést gyakorolja. Szerencsére a gyenge kezdést javítja az ételek minősége és mennyisége. Jól lakunk rendesen. Nóra rákot eszik, Ati és én haltálat (lepényhal filé, rák és a kedvencünk, a rántott tintahal képezi a tálat, köretként van mellette kagylós rizs és sültkrumpli, nyammm) és nem maradhat el a horiatiki saláta (ismertebb nevén görög saláta - megjegyzem szerintem én itthon jobbat csinálok, de lehet hogy azt meg egy görög körberöhögné, hogy ezt nevezem én horiatikinek, de mindegy azért finom, különösen a feta sajtjuk), Zoli és Viki a konszolidáltabb de mégis tradicionális görög ételeket választja, suvlakit (rablóhús) esznek. Magyar pincér szolgál ki minket (milyen meglepő :D) és végül a magyarul tudó görög tulajdonosnál fizetünk, aki mert magyarok vagyunk apró fagyis édességet ad ajándékba, és még kedvezményt is kapunk. Idegenvezetőnktől (tudjátok, Zoli, aki nem ajánlotta az éttermet :D) tudjuk, hogy a figura felesége magyar, és hogy kedvenc filmje (mármint a tulajé) az Üvegtigris, amit a fiúk kívülről fújnak, így távozóban még eleresztenek egy-két, a filmből jól ismert poént, de a görög vendéglős már nem hallja, újabb magyar vendégek terelik el a figyelmét.
Az apartmanba visszatérve még beszélgetünk, pakolászni kezdünk, aztán Nórák elmennek sétálni, később mi is egy kicsit még lemegyünk Atival a partra. Aztán 11 óra után nemsokkal álomra hajtjuk fejünket nyaralásunk utolsó éjszakáján.
És itthon: Hála istennek nem történt semmi említésre méltó. Kristóf rengeteget eszik, és továbbra is sétáltatja a családot. Szombaton mennek a keresztszülei (azaz a tesómék) az unokájukkal, Bettivel (júliusban lesz 2 éves, de méretben nem nagyon látszik kettejük között a különbség) ki Csabára, hogy a két gyerkőc játszhasson. Ja, és már otthon is irgalmatlan hőség van, 35-37 fok körül jár a hőmérő.
2010. június 12. Szombat
A föld is megmozdul - Úton hazafelé
Reggel fél 7-kor (görög idő szerint - természetesen :D) Viki hangjára ébredek. Az erkélyükön állva épp a felettük lakó utastársainktól kérdezi: " Tényleg földrengés volt?". Legnagyobb megdöbbenésemre a válasz: "Igen, éreztük". Ezerrel tekerem fel a redőnyt és mászok ki a teraszra: "Mi van?". Kiderül, hogy Viki nem sokkal korábban arra ébredt, hogy Zsolti, mint egy terminátor, amúgy szögletesen (mert csak így bír mozogni), de rajtra készen ül az ágy szélén, és a mit csinálsz kérdésre az a válasz, hogy minden eshetőségre és a menekülésre van felkészülve, mivel rengett a föld pár pillanattal azelőtt. Állítólag remegett az ágy meg minden és még hangja is volt. Hát nem mondom, hogy jaj, de nyugodt lettem. Ati is közli, hogy akkor jól érezte ő is, de nem volt biztos benne először. Hmm, hát én Vikihez hasonlóan átaludtam, akkor annyira nem lehetett hatalmas földrengés. Konstatáljuk, hogy rajtunk, magyarokon kívül a senkit nem izgatott az esemény, a görögök nyugodtan teszik tovább a dolgukat (már az a kb. 4, aki ilyen hajnalban fent van), tehát akkor ez lehet, hogy errefelé megszokott dolog. Így tovább lépünk mi is.
Még Nórával elszaladunk a pékhez friss ciabattáért az útra, aztán reggeli, további pakolás, szendvics gyártás, végül egy utolsó telefon haza (nehogy már azt a negyed órát rajta hagyjam a kártyán :D), minden rendben Krisz épp reggelizik.
Útban a főtér felé összefutok Zoli barátunkkal, aki elmondja, hogy a busz fél órán belül Sartira ér, menjünk le a ház elé lassan, aztán majd jönnek körbe, szedik a csomagot össze, és mehetünk. Hát mit ne mondjak, fél óra múlva, azaz 9-kor lent vagyunk a ház előtt és még vagy fél órát ott is dekkolunk a tikkasztó hőségben. Aztán végül megjön a terepjáró fedélzetén Peti barátunkkal, összeszedik a csomagokat, mi pedig elsétálunk az utca végére. Újabb várakozás, aztán végre jön a busz. Pakolás, helyfoglalás (némi izgalom, hogy szegény Zsolti, hogy fog elférni, de aztán minden megoldódik). A busz, bár ugyan olyan, mint amivel jöttünk, hááát némileg kihívásokkal küszködik pl. a lábtér nagyságának terén. Még én is alig férek el, pedig nem nőttem túl nagyra. Állítólag Józsi, az egyik sofőrünk az egyik legjobb a bandában, gyors mint a villám, hamar otthon leszünk. Ja, aztán útközben Józsi közli, hát elnézést, de bár a busz most volt szervizben, de valamit nem jól raktak össze a váltónál, így a 2-es és a 4-es fokozatot kidobja, ez viszont nehezíti a haladást a szerpentinen. Tehát döcögünk. Más úton megyünk, mint jöttünk. Először is Stavros felé vesszük az irányt, ott még felveszünk néhány, Thassos szigetéről érkező utast. Bár imádom azt a környéket, és vigyorogva fedezzük fel Atival, hogy itt is jártunk (2003-ban mikor Asprovaltán voltunk, Stavros Asprovalta szomszédságában van), meg itt is és emlékszel itt is, de azért már haladnánk. Valahogy nem vágyunk a dög melegben a másfél órás kényszerpihire. De hát ez van.
Sofőrjeink tankolnak, fürdenek, mi meg még költjük a megmaradt Euro-t, némi frappét iszunk. Végre minden egyben a helyén, mehetünk. Bulgária felé térünk haza. Úgy emlékeztünk Atival, hogy ez rövidebb, mint Macedónia felé, de aztán úgy látszik az idő megszépítette az emlékünket, mert Görögország csak nem akar véget érni. Aztán mégis. Valamikor délután 5 magasságában.
Még egy kis megálló (de minek) a duty free shop-ban (minden drágább, mint a tengerparti üdülő faluban), aztán végre átérünk a bolgárokhoz (jééé Bulgária EU tagállam?). Bár a táj gyönyörű, elképedünk az eszméletlen szegénységen, amit látunk. Szófiában is ez a látvány tárul elénk. Aki rosszul van a mi panel lakótelepeinktől, javaslom menjen egy kicsit oda ki és máris gyönyörűnek látja az itthoniakat. Itthon azért újítják őket, de még azok is százszor igényesebbek és szebbek, amik 40-50 éve épültek, mint a bolgár társaik. Aztán elhaladunk egy bádogkunyhós kis "telep" mellett, na itt se szívesen robbannánk le. Már idefele jövet is azt éreztük Szerbián és Macedónián áthaladva, hogy Magyarország igenis EURÓPA (egyébként a görögökhöz képest is), csupa nagybetűvel, de most aztán..... Gyors mellékzöngeként azt még elmondom - korábban elfelejtettem - hogy a görögöknél annyira régi a csatornahálózat, hogy még a nagyvárosokban és a legelegánsabb szállodában is a WC mellé rendszeresített szemetesbe kell dobni a használt WC papírt, mert ha a kagylóba dobod, annak dugulás lehet a vége.
8 óra körül érünk a bolgár-szerb határhoz. Megdöbbenésünkre, bár mi is uniós ország vagyunk, le kell szállnunk a buszról, egyesével elsétálni a határőrhöz, aki zordul ellenőrzi az útleveleket, majd áthaladni a senki földjére. Aztán várjuk a buszt és nem értjük az egészet. Valószínűleg lusta volt a bolgár kolléga, hogy a többi ország határőréhez hasonlóan, felszálljon a buszra és végigsétáljon rajta. Jön a szerb határ, ott felszáll a határőr, összeszedi az útlevelet, aztán eltűnik vele. Az egész nyomorult procedúra már megint 1 óra volt. Szörnyű!
2010. június 12. Vasárnap
Mindenhol jó, de...
Haladunk át Szerbián, filmet nézünk (az egész busz örült, hogy magunkkal vittük az És megint dühbe jövünk című Bud Spencer és Terence Hill örökzöldet, de az is jó volt, hogy sofőr Józsi hozta a Mamma Mia-t), alszunk. Hajnali fél 4 felé érünk a szerb határhoz. Újabb várakozás, újabb szerb sz@rakodás. De csak kiengednek minket Szerbiából. Ááá, hát innen már minden egyszerű, a magyarok már csak beengednek simán. Gondoljuk mi.
Egy fiatal határőr lány és srác versenyt fut azért, hogy melyiküké lesz a magyar busz. A lány nyer. Mondja, azért mert még reggel van, és velünk nem kell dolgozni. Ő végez is gyorsan. Csak a VPOP-s kollégák szórakoztatják még a sofőröket picit. Az egyikük fel is jön, jó reggelt kíván és a lépcsőn állva körülnéz, majd lemegy. Na ennek mi értelme volt? Szuperszimat, és csak beleszagol a levegőbe és megérez mindent? Vagy mi? Nem értjük. Inkább örülünk annak, hogy mehetünk.
Home, sweet home. Ahogy átlépjük a határt, nem csak Magyarországra, hanem Európába térünk vissza. Simák az utak (aki kételkedik, az menjen el Bulgáriába és Szerbiába és onnan hazajőve mindent szebbnek lát), kulturált pihenő helyek az autópálya mentén, szép házak... Na, most tudnám értékelni Oláh Ibolya Magyarország című számát, és nem az oda úton hajnali kettőkor (azt hallgatta tök hangosan az akkori sofőrünk). Atival már csak egy vágyunk van: látni Kristófot.
Fél 8-kor érünk a Planetáriumhoz. Apósom jön értünk. Aztán haza, fürdés, pakolás, és irány Piliscsaba.
Kristóf Kati nagyival áll a tetőtéri ablakban, mikor megjövünk. Mire felérünk a házba, már lent állnak az ajtóban. Kicsi fiam nagy szemekkel meglepődötten néz kb. 10 másodpercig, aztán gyorsan hozzám bújik, majd még gyorsabban az apjához. Rám még haragszik egy kicsit. Én meg elbőgöm magam.
Szerencsére a harag nem tart túl sokáig, 10 perc múlva már úgy játszunk az új Gumimacis labdával, mintha mi sem történt volna.
Hát ilyen volt Kristóf nélkül. Jó volt, szép volt, de egyenlőre úgy érzem, ennyi időt nem akarok többet nélküle eltölteni. Jövőre Horvátország (vagy Görögország - hát ez van, 2003 óta imádom) csakis Nyiri Kristóf Bencével együtt.
Bár szuper minden, és nagyon jól érezzük magunkat, azért már várjuk apával a hazamenetelt. Úgy vagyunk vele, hogy imádunk itt lenni (We love Greece!), de valaki hozza ide a Macikát nagyon sürgősen. Szó szerint elvonási tüneteink lettek a hét végére. De már csak két nap és újra látjuk!
Este vacsorázni megyünk. Zsolti újfent úgy dönt, hogy inkább fekve marad az apartmanban, a sebek húzódnak, fájnak. Szegénynek mindenhogy rossz, a fekvés a legjobb. Így hát magára hagyjuk. Az Emanuel nevű éttermet választjuk, ezt az éttermet Zoli, az idegenvezető (nem) ajánlotta ;D (neki hivatalból a főnöke tulajdonát képező éttermet kellett ajánlania, de mikor rákérdeztünk, hogy és ha már ott jártunk, akkor méééééég mit ajánl, akkor mondta ezt, majd megjegyezte, hogy de ő ilyet sosem mondott :D). Kissé billegő asztalhoz ülünk a tengerpartra, tőlünk nem messze néhány kutya épp a gyereknemzést gyakorolja. Szerencsére a gyenge kezdést javítja az ételek minősége és mennyisége. Jól lakunk rendesen. Nóra rákot eszik, Ati és én haltálat (lepényhal filé, rák és a kedvencünk, a rántott tintahal képezi a tálat, köretként van mellette kagylós rizs és sültkrumpli, nyammm) és nem maradhat el a horiatiki saláta (ismertebb nevén görög saláta - megjegyzem szerintem én itthon jobbat csinálok, de lehet hogy azt meg egy görög körberöhögné, hogy ezt nevezem én horiatikinek, de mindegy azért finom, különösen a feta sajtjuk), Zoli és Viki a konszolidáltabb de mégis tradicionális görög ételeket választja, suvlakit (rablóhús) esznek. Magyar pincér szolgál ki minket (milyen meglepő :D) és végül a magyarul tudó görög tulajdonosnál fizetünk, aki mert magyarok vagyunk apró fagyis édességet ad ajándékba, és még kedvezményt is kapunk. Idegenvezetőnktől (tudjátok, Zoli, aki nem ajánlotta az éttermet :D) tudjuk, hogy a figura felesége magyar, és hogy kedvenc filmje (mármint a tulajé) az Üvegtigris, amit a fiúk kívülről fújnak, így távozóban még eleresztenek egy-két, a filmből jól ismert poént, de a görög vendéglős már nem hallja, újabb magyar vendégek terelik el a figyelmét.
Az apartmanba visszatérve még beszélgetünk, pakolászni kezdünk, aztán Nórák elmennek sétálni, később mi is egy kicsit még lemegyünk Atival a partra. Aztán 11 óra után nemsokkal álomra hajtjuk fejünket nyaralásunk utolsó éjszakáján.
És itthon: Hála istennek nem történt semmi említésre méltó. Kristóf rengeteget eszik, és továbbra is sétáltatja a családot. Szombaton mennek a keresztszülei (azaz a tesómék) az unokájukkal, Bettivel (júliusban lesz 2 éves, de méretben nem nagyon látszik kettejük között a különbség) ki Csabára, hogy a két gyerkőc játszhasson. Ja, és már otthon is irgalmatlan hőség van, 35-37 fok körül jár a hőmérő.
2010. június 12. Szombat
A föld is megmozdul - Úton hazafelé
Reggel fél 7-kor (görög idő szerint - természetesen :D) Viki hangjára ébredek. Az erkélyükön állva épp a felettük lakó utastársainktól kérdezi: " Tényleg földrengés volt?". Legnagyobb megdöbbenésemre a válasz: "Igen, éreztük". Ezerrel tekerem fel a redőnyt és mászok ki a teraszra: "Mi van?". Kiderül, hogy Viki nem sokkal korábban arra ébredt, hogy Zsolti, mint egy terminátor, amúgy szögletesen (mert csak így bír mozogni), de rajtra készen ül az ágy szélén, és a mit csinálsz kérdésre az a válasz, hogy minden eshetőségre és a menekülésre van felkészülve, mivel rengett a föld pár pillanattal azelőtt. Állítólag remegett az ágy meg minden és még hangja is volt. Hát nem mondom, hogy jaj, de nyugodt lettem. Ati is közli, hogy akkor jól érezte ő is, de nem volt biztos benne először. Hmm, hát én Vikihez hasonlóan átaludtam, akkor annyira nem lehetett hatalmas földrengés. Konstatáljuk, hogy rajtunk, magyarokon kívül a senkit nem izgatott az esemény, a görögök nyugodtan teszik tovább a dolgukat (már az a kb. 4, aki ilyen hajnalban fent van), tehát akkor ez lehet, hogy errefelé megszokott dolog. Így tovább lépünk mi is.
Még Nórával elszaladunk a pékhez friss ciabattáért az útra, aztán reggeli, további pakolás, szendvics gyártás, végül egy utolsó telefon haza (nehogy már azt a negyed órát rajta hagyjam a kártyán :D), minden rendben Krisz épp reggelizik.
Útban a főtér felé összefutok Zoli barátunkkal, aki elmondja, hogy a busz fél órán belül Sartira ér, menjünk le a ház elé lassan, aztán majd jönnek körbe, szedik a csomagot össze, és mehetünk. Hát mit ne mondjak, fél óra múlva, azaz 9-kor lent vagyunk a ház előtt és még vagy fél órát ott is dekkolunk a tikkasztó hőségben. Aztán végül megjön a terepjáró fedélzetén Peti barátunkkal, összeszedik a csomagokat, mi pedig elsétálunk az utca végére. Újabb várakozás, aztán végre jön a busz. Pakolás, helyfoglalás (némi izgalom, hogy szegény Zsolti, hogy fog elférni, de aztán minden megoldódik). A busz, bár ugyan olyan, mint amivel jöttünk, hááát némileg kihívásokkal küszködik pl. a lábtér nagyságának terén. Még én is alig férek el, pedig nem nőttem túl nagyra. Állítólag Józsi, az egyik sofőrünk az egyik legjobb a bandában, gyors mint a villám, hamar otthon leszünk. Ja, aztán útközben Józsi közli, hát elnézést, de bár a busz most volt szervizben, de valamit nem jól raktak össze a váltónál, így a 2-es és a 4-es fokozatot kidobja, ez viszont nehezíti a haladást a szerpentinen. Tehát döcögünk. Más úton megyünk, mint jöttünk. Először is Stavros felé vesszük az irányt, ott még felveszünk néhány, Thassos szigetéről érkező utast. Bár imádom azt a környéket, és vigyorogva fedezzük fel Atival, hogy itt is jártunk (2003-ban mikor Asprovaltán voltunk, Stavros Asprovalta szomszédságában van), meg itt is és emlékszel itt is, de azért már haladnánk. Valahogy nem vágyunk a dög melegben a másfél órás kényszerpihire. De hát ez van.
Sofőrjeink tankolnak, fürdenek, mi meg még költjük a megmaradt Euro-t, némi frappét iszunk. Végre minden egyben a helyén, mehetünk. Bulgária felé térünk haza. Úgy emlékeztünk Atival, hogy ez rövidebb, mint Macedónia felé, de aztán úgy látszik az idő megszépítette az emlékünket, mert Görögország csak nem akar véget érni. Aztán mégis. Valamikor délután 5 magasságában.
Még egy kis megálló (de minek) a duty free shop-ban (minden drágább, mint a tengerparti üdülő faluban), aztán végre átérünk a bolgárokhoz (jééé Bulgária EU tagállam?). Bár a táj gyönyörű, elképedünk az eszméletlen szegénységen, amit látunk. Szófiában is ez a látvány tárul elénk. Aki rosszul van a mi panel lakótelepeinktől, javaslom menjen egy kicsit oda ki és máris gyönyörűnek látja az itthoniakat. Itthon azért újítják őket, de még azok is százszor igényesebbek és szebbek, amik 40-50 éve épültek, mint a bolgár társaik. Aztán elhaladunk egy bádogkunyhós kis "telep" mellett, na itt se szívesen robbannánk le. Már idefele jövet is azt éreztük Szerbián és Macedónián áthaladva, hogy Magyarország igenis EURÓPA (egyébként a görögökhöz képest is), csupa nagybetűvel, de most aztán..... Gyors mellékzöngeként azt még elmondom - korábban elfelejtettem - hogy a görögöknél annyira régi a csatornahálózat, hogy még a nagyvárosokban és a legelegánsabb szállodában is a WC mellé rendszeresített szemetesbe kell dobni a használt WC papírt, mert ha a kagylóba dobod, annak dugulás lehet a vége.
8 óra körül érünk a bolgár-szerb határhoz. Megdöbbenésünkre, bár mi is uniós ország vagyunk, le kell szállnunk a buszról, egyesével elsétálni a határőrhöz, aki zordul ellenőrzi az útleveleket, majd áthaladni a senki földjére. Aztán várjuk a buszt és nem értjük az egészet. Valószínűleg lusta volt a bolgár kolléga, hogy a többi ország határőréhez hasonlóan, felszálljon a buszra és végigsétáljon rajta. Jön a szerb határ, ott felszáll a határőr, összeszedi az útlevelet, aztán eltűnik vele. Az egész nyomorult procedúra már megint 1 óra volt. Szörnyű!
2010. június 12. Vasárnap
Mindenhol jó, de...
Haladunk át Szerbián, filmet nézünk (az egész busz örült, hogy magunkkal vittük az És megint dühbe jövünk című Bud Spencer és Terence Hill örökzöldet, de az is jó volt, hogy sofőr Józsi hozta a Mamma Mia-t), alszunk. Hajnali fél 4 felé érünk a szerb határhoz. Újabb várakozás, újabb szerb sz@rakodás. De csak kiengednek minket Szerbiából. Ááá, hát innen már minden egyszerű, a magyarok már csak beengednek simán. Gondoljuk mi.
Egy fiatal határőr lány és srác versenyt fut azért, hogy melyiküké lesz a magyar busz. A lány nyer. Mondja, azért mert még reggel van, és velünk nem kell dolgozni. Ő végez is gyorsan. Csak a VPOP-s kollégák szórakoztatják még a sofőröket picit. Az egyikük fel is jön, jó reggelt kíván és a lépcsőn állva körülnéz, majd lemegy. Na ennek mi értelme volt? Szuperszimat, és csak beleszagol a levegőbe és megérez mindent? Vagy mi? Nem értjük. Inkább örülünk annak, hogy mehetünk.
Home, sweet home. Ahogy átlépjük a határt, nem csak Magyarországra, hanem Európába térünk vissza. Simák az utak (aki kételkedik, az menjen el Bulgáriába és Szerbiába és onnan hazajőve mindent szebbnek lát), kulturált pihenő helyek az autópálya mentén, szép házak... Na, most tudnám értékelni Oláh Ibolya Magyarország című számát, és nem az oda úton hajnali kettőkor (azt hallgatta tök hangosan az akkori sofőrünk). Atival már csak egy vágyunk van: látni Kristófot.
Fél 8-kor érünk a Planetáriumhoz. Apósom jön értünk. Aztán haza, fürdés, pakolás, és irány Piliscsaba.
Kristóf Kati nagyival áll a tetőtéri ablakban, mikor megjövünk. Mire felérünk a házba, már lent állnak az ajtóban. Kicsi fiam nagy szemekkel meglepődötten néz kb. 10 másodpercig, aztán gyorsan hozzám bújik, majd még gyorsabban az apjához. Rám még haragszik egy kicsit. Én meg elbőgöm magam.
Szerencsére a harag nem tart túl sokáig, 10 perc múlva már úgy játszunk az új Gumimacis labdával, mintha mi sem történt volna.
Hát ilyen volt Kristóf nélkül. Jó volt, szép volt, de egyenlőre úgy érzem, ennyi időt nem akarok többet nélküle eltölteni. Jövőre Horvátország (vagy Görögország - hát ez van, 2003 óta imádom) csakis Nyiri Kristóf Bencével együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése