Egyszer csak a végére jutok. :)
2013. július 19. péntek
Baleset
A tipikus eset, amikor titeket néz a fél strand....
Történt, hogy magunkra vállaltuk Apával a bevásárlás hősies feladatát. A többiek két turnusban távoztak a strandra. Első körben Öcsipapa és Keriapu (mármint Kristófé) vitték le a cuccokat (sátor, szatyrok, székek, táskák, játékok... toronyóra lánccal, harcoló német alakulatok), majd második körben ment Kati nagyi, Kerimama és a 3 gyerek (Krisz, Betti és Vivi). Mi már útra készek voltunk, mikor egyszer csak berobban Kriszti (alias Kerimama ugyebár) és elsősegély szereket keres, mert hogy történt néééémiiii baleset.... Hej de jó, tuti az én gyerekemmel! Naná, kivel mással!
Történt, hogy Kristófom meglátta a strandon a papát és Keriaput és oda akart futni, amit Kerimama engedélyezett is (hogy majdan ezért bűntudata legyen, bár hogy miért azt a franc se érti, akkor is elesett volna a gyerek, ha én vagyok ott... balesetek vannak, oszt jónapot), persze enyim gyerek a klaffogós gumipapucsában megbotlott egy kiálló járdakőben és felnyalta a flasztert. Szexi seb a tértén, irtózatos bömbölés. Hurrá! Mindegy, több is veszett Mohácsnál, Kerimama felfegyverkezve mindennel, ami erre megoldást jelenthet, balra el.... Mi meg jobbra...
Kb. a sarokig értünk, mikor jött a telefon, hogy hátra arc, irány a strand, mert a gyerek üvölt és senkit nem enged a térdéhez nyúlni, de még csak azt se hagyja, hogy a nagyapja vagy Keriapu a seb körül letöröljék a vért.
Mikor odaérünk természetesen kicsi fiam még mindig üvölt. A fél szabadstrand bámul, csak a nyáluk nem csorog. Ákcijjjó van kérem, eseméééény! Kérdem én, mi a
jóbüdöskurvaanyjáért fityfenéért kell bámulni egy hangosan síró gyereket, aki előtte ráadásul látványosan hasra is esett, tehát okkal sír? És ezt miért kell úgy tenni, hogy még közben lesajnáló, lekicsinylő, "haazéngyerekem lenne" illetve "minekazilyennekgyerek" nézéssel néz a tisztelt magyar állampolgár?
Próbálom leküzdeni az érzést, hogy körbejárjak és felpofozzam a fél társaságot, vagy esetleg elrikkantsam magam, hogy "néééééé mááááá, repülőő elefánt", hátha akkor azt fogják keresni, és inkább a gyerekkel foglalkozom. Hatalmas imádkozások, ígéretek és egyebek árán sikerül rávenni a gyereket, hogy engedje meg, hogy a "fújóssal" (a jobban képzettek Aloe Firstnek híjják :D) befújjam a sebet és óvatosan körbetörüljem egy kis gézzel, hogy a vér lejöjjön. Hurrá! Haladunk. A seb fertőtlenítve, tisztítva, most rá kéne venni, hogy ráálljon a lábára. Innentől a család többi tagja átveszi a kezelést, minket utunkra engednek. Még halljuk, hogy Krisz többször megígérteti a nagyapjával, hogy csak a fújjóssal fogja fújni a sebét. :D
Mi bevásárolunk, Krisz közben kihasználja a helyzetet, hogy ő most "beteg", és egyrészről fekszik a nyugágyban feltett lábbal, másrészt fagyit hozat magának. :D Délutánra egész szépen megszárad a seb, már rá mer állni a lábára és aztán a vízbe is bemerészkedik. Meglepő módon estére egész szépen hegedésnek indul (1 hét múlva már a var is leesett róla, csak egy rózsaszín folt maradt utána mementóul, mostanra már az sem látszik), Krisz pedig egyre kevésbé sántikál.
Aztán eljön az este, és az újabb idegbaj. A Zöldlugasban este 6-tól hajnali fél 1-ig ismét áll a bál. Hangzavar a köbön. A gutaütés kerülget. Ha zárva az ablak, a zaj egy fokkal tűrhetőbb, de mi megsülünk, ha nyitva, a zaj elviselhetetlen, igaz, kellemes levegő jön be. Végre csend lesz, de alig alszunk 1,5 órát Vivi felébred és nem is nagyon akaródzik visszaaludni neki. A sírógörcs kerülget a fáradtságtól. Végül hajnali fél 6-kor megkegyelmez nekünk és alszunk.
2013. július 20-21. szombat - vasárnap
Zárul Miki mókatára...
Persze kicsilányom 8 után nem sokkal felébred, viszont cserébe olyat csinál, amit már rég nem, délelőtt alszik, én pedig kihasználom a helyzetet és ugyanezt teszem. Most még olvasni sincs erőm, pedig eddig minden nap olvastam, végre egész jól haladtam a könyvvel, amit 1 éve vettem.
Dél körül lemegyünk a többiek után a strandra. Nagyon feltámadt a szél, így fürdeni már nem akarunk. Kristóf sem akar már bemenni még vízibiciklizni sem, pedig azt eddig minden nap kellett. Zárásként még beülünk egy kis koktéliszogatásra, közben a gyerekek homokoznak mellettünk, majd irány a szállás.
Pakolni kezdünk, aztán elmegyünk vacsizni egy kifőzdébe. Persze kicsi lányom nyakig összecsinálja magát kaja közben, aztán meg Krisz panaszkodik, hogy fáj a gyomra. Viszont végre hosszas kérdezősködés és kínlódás után tesóval karöltve megfejtjük, hogy Kristófnak ég a gyomra. Ez pedig sok mindenre magyarázatot ad(hat), pl. hogy éjjel nem csak az orrmandulája miatt köhöghet, hanem egy esetleges reflux miatt is. Öröm az ürömben! Öröm, hogy meg van a megoldás, az üröm pedig, hogy a refluxra oda kell figyelni.
Persze Ernő bácsi nem maradhat el, meg a bevásárlás sem a vásári forgatagban (egy kis ugató kutya Krisznek, póló, body mind a kettőnek....).
Az éjszakánk újfent mókás. Miután még 1-kor sem tudunk pihenni a bömbölő, dübörgő dorbézolás miatt, így döntünk. Előkapom a telefont és készülök, hogy megteszem életem első bejelentését a rendőrségen. Illetve tennénk, mert hát kit is hívjunk. A lellei rendőrörs nem veszi fel. Most hívjuk a 112-t vagy a 107-et? Az meg vészhelyzetre van, azt talán mégse kéne. Szerencsére fél 2-kor végre csend lesz, így aztán nem is próbálkozunk tovább, inkább megyünk aludni.
Reggel aztán már nem marad más hátra a reggeli után, mint becsomagolni, amit még kell, bepakolni az autóba, átadni a házat a tulajnak, és búcsút venni Balatonlellétől. Az elmúlt éjszakák bonyodalmai miatt már várjuk, hogy otthon legyünk és a saját ágyunkban aludhassunk, de azért sajnáljuk, hogy véget ért a nyaralás.
