Mindig mondtam, ha erről a témáról volt szó, hogy "ááá, az én fiam nem olyan, ő nem..." . Hát soha nem mond.... mert, de olyan.... lesz egyszer. Kell hozzá mondjuk egy viszonylag új szobatárs egy hugica személyében, akinek a felébredésétől valamilyen oknál fogva retteg a gyerek. Ennek a hugicának nem is kell felébrednie, csak köhintenie kettőt és máris azon kapja magát hajnali fél 4-kor a gyanútlanul alvó szülő, hogy valahogy szűk a hely a franciaágyban. Előtte meg mintha szellemek nyitogatták volna az ajtót. Aztán ráébred a valóságra, hogy az eddig még az ágyból való kiszállásra is engedélyt kérő 4 éves fészkelte be magát közéjük egy rövid "a Vivi mocorgott" magyarázattal, amitől meg nem tudod, hogy sírjál vagy nevess. Aztán elkezdődik egy hosszúra nyúló "Sid a kövön" jelenet, mire a betolakodó elhelyezkedik. Addig anya persze áthozza a takaróját, aztán jön a "kérem az iszikémet is", persze ez már csak akkor mikor az ember újra lefekszik. És persze nem férünk el. De ahhoz egyikünknek sem fűlik a foga, hogy visszanavigáljuk a helyére az eltévedt vándort. Hogy miért? A válasz pofon egyszerű. Ha mi a félkómás gyereket vissza akarnánk vinni a szobába, abból bömbölés lesz, és ha bömbölés lesz, az hangos, ha hangos, akkor ahhoz rövidesen társulni fog egy másik bömbölés, ahhoz meg szervesen kapcsolódik egy másik felébredt gyerek és ebből következik (kettős nyíl oldalra - hogy imádott középiskolai közgazdaságtan tanárnőmet idézzem :)) => nem alszunk jó ideig. Hát akkor inkább szűkölködünk.
Mindez egyébként eddig egyszer fordult elő az éjszaka közepén, előtte már reggel az utóbbi időben magától átjött a jól megszokott "Anyaaaaa..." kiáltás helyett. Mondjuk reggel, ha nem kiabál, hanem átjön, azzal nem kelti fel a hugát. Oké, ha éjjel teszi ezt, akkor sem kelti fel a hugát, de azért én éjjel aludnék... má' párdon. :D :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése