Ó, Donna Klára, mizzéria! - mondhatnám, Pampalinit idézve. Hát könnyebbre számítottam. Na, jó, legyünk őszinték annyira nem volt gáz a helyzet, mert sírás nem volt. Most így két hét után, talán, halkan kimerem mondani, hogy többé-kevésbé beszokott Kristóf az oviba.
Első nap 9-től ebédig együtt voltunk ott, de már az utolsó 3/4 órában úgy kellett rávenni, hogy játszon még, mert ő már menni akart. Másnap úgy döntöttem, hogy ebéd utánig marad, de nélkülem. Hát nem volt könnyű beterelni a szobába, de sikerült, és bár odafelé menet még azt mondta, hogy ő nem eszik az oviban, ehhez képest reggelizett és ebédelt is. A szerda sikeresen eltelt, aztán jött a csütörtök az igazi mélyvíz, meg az óvónénik foga fehérjének kimutatása. Előzményként el kell mondjam, hogy szerdán vittük Vivit magunkkal Kristófért az oviba (mivel apa is jött velünk és hát előbb-utóbb úgyis muszáj lett volna hoznom, úgysem tudom az elkövetkezendő 1 évben titkolni, hogy Krisznek van egy huga), valamint, hogy csütörtökön kellett mennem előjegyeztetni Vivit a bölcsibe és nem volt biztos, hogy visszaérek ebéd utánig, olyat pedig nem ígérek a gyereknek, amit nem tudok betartani. Így hát megbeszéltük Krisszel, hogy csütörtök lesz az első ott alvás napja. Nehezen ugyan, de elfogadta (ígértem fűt-fát, lehet, hogy nem ez a legjobb módszer de konkrétan teszek rá, mert működött). Bemegyünk, mondom E. néninek, hogy hát akkor alvás után jövök, erre a reakció felhúzott szemöldökkel: "már itt alszik?". Erre kérdésre még nyugodtan válaszoltam, elmagyaráztam a szitut, miszerint nem fogok visszaérni érte. Újabb kérdés: "és mi lesz ha sír?" Na, itt kicsit belilult a kép előttem. Első gondolatom az volt, hogy "te vagy az óvónő, valszeg láttál már síró gyereket, oldd már meg bazd meg! áldjon meg az ég!", a második az, hogy talán ismerem a gyerekemet, hogy tudjam, hogy itt hagyhatom alvásra is, illetve, hogy meg is beszéltem a gyerekkel (ahogy mindig az ilyen jellegű dolgokat). Ez utóbbi gondolatomat megosztottam E. nénivel is, meg azt is, hogy eddig sem sírt a gyerek, valószínűsíthető, hogy eztán sem fog. Majd kivonultam az ajtón és magamban puffogtam, aztán hangos koppanást hallottam az agyamban. Hát perszeee! Ezek előző nap látták Vivit. Na neee!!!! Eddig még csak hallottam olyan óvónénikről, akik előszeretettel próbálkoznak hazapaterolni ebéd után azokat a gyerekeket, akiknek az anyukájuk kistesóval van otthon, de arra nem számítottam, hogy én is ilyeneket fogok ki. Hát velem aztán próbálkozhatnak!
Gyanúm igazolásra lelt délután, mikor is meghallgattam V. nénit, aki mosolyogva előadta a tutit, miszerint ők azt szokták javasolni azoknál a gyerekeknél, akiknek pici kistesója van, hogy minél többet legyenek otthon anyukával, hogy ne legyenek féltékenyek, mert amikor a pici alszik, akkor jól el lehet tölteni az időt a naggyal. Lehet, hogy a mosolyom nem volt túl őszinte és túlságosan is vicsorgósra sikerült, mert a témát itt be is rekesztettük.
Árulja már el valaki, hogy mi a búbánatos Isten haragjáért gondolják azt némelyek, hogy ha anyuka itthon van a kicsivel, akkor csak a lábát lóbálja???? Hát megsúgom: nem! Ha Vivi alszik, nagyon is el tudom magam foglalni (nem olvasok és TV-t nézek - az eszemet nem tudom mikor láttam végig egy filmet - vagy netezek), de ez az én dolgom, senkinek nem fogok magyarázkodni miatta. Valamint délután Vivi és Krisz egyszerre alszanak, az meg akkor édesmindegy, hogy a nagyobbikom itthon alszik vagy az oviban. Plusz: reggel 9-re viszem és délután 3-kor már ott toporgok az ajtóban, azaz későn viszem, korán hozom a fiamat, úgyhogy nem is passzolom rájuk a gyereket 7-kor és viszem el fél 6-kor, és egy olyan gyerekről beszélünk, aki a bölcsiből érkezett és nem anyuci szoknyája mellől (ha eddig itthon lett volna, akkor nem biztos, hogy oviba adom, bár vallom, hogy egy 3 éves gyereknél már érvényes a "gyereknek gyerek a társa" örökbecsű mondás). Szóval nem, nem és nem! Nem hagyom, hogy belém beszéljék, hogy szaranya vagyok (újfent, már igazán megszokhatnám :D)!!!! Kemény leszek, mint a járdára fagyott kutyaszar! Így aztán nem hagytam magam, és a második héten már végig ott aludt az én drága egyszem hímnemű gyermekem az oviban. Az óvónyanyusok is visszább vettek, bár ebben valószínű, hogy szerepe volt a sógorasszonynak is, akinek mikor dolga akadt Krisz ovijában, egyben egy rövid látogatást is ejtett a Gyöngyvirág csoportban az unokaöccsénél.
Amúgy az egész gárda nagyon aranyos az oviban, de ezzel kihúzták a gyufát. Meg kicsit nehezményezem azt is, hogy nehezen nyitnak a kicsik felé (mármint a felnőttek), pedig szerintem az első 2-3 hétben ez lenne a lényeg, hogy gyerek könnyen alakítson ki kötődést feléjük, és ezáltal biztonságban érezze magát és szívesen menjen oviba. Én elhiszem, hogy több a gyerek, mint a bölcsiben (bár szerintem egy gondozónőnek több gondja, dolga van a rábízott 12 gyerekkel, mint az óvónőnek a dupla annyival, mivel a bölcsisek kevésbé önállóak, mint az ovisok, oviban már a legkisebb is minimum enni, WC-zni és bizonyos ruhadarabokat le-fel venni tud egyedül), de a beszokás heteiben erre meg kéne próbálni koncentrálni, és minden könnyebb lenne.
Mindegy, a lényeg az, hogy a második hét végére egész jól megszokta az ovit a drágám és egyre jobban csökken az alkudozások és reggeli huzavonák száma is. Előbb-utóbb eljutunk addig, hogy ugyanolyan bandavezér rosszcsont lesz itt is, mint a bölcsiben (szerintem nem hiszik per pillanat el nekem az óvónők, hogy Krisz micsoda betyár volt a böliben - Milánnal karöltve). Én úgy érzem, hogy a nehezebb beszokás oka, hogy 2 év hosszú idő, nagyon megszokta a bölcsődét, a gondozónőket, a gyerekeket, ott volt sok barátja.
Apropó barátok! Több ízben igazolódott, hogy egy 3 éves gyerek sem felejti el csak úgy ukk-mukk-fukk a régi barátait és talál másikakat (Milán és Emese gyakran van emlegetve ám, főleg Milánt hiányolja Kristóf). Úgyhogy ha mégegyszer valakitől meghallom, hogy "ááá, hát ilyen korban még minden nap más a barátja" és hasonlókat, az illetőt tutira megütöm és jobb ha ezt mindenki komolyan veszi, mert manapság átmentem agresszív kismalacba! Időnként a szívem szakad meg egy-egy mondatától Kristófnak. Pl. bent voltunk a bölcsiben az ebédpénz visszatérítésért, hazafelé Krisz a következőt mondta: "Jó, hogy meglátogattuk a Juditot és a Jutkát, de kár, hogy nem találkoztunk az én haverommal a Milánnal". Elmagyaráztam neki, hogy Milán is ovis lett, egy másik oviba jár, de látszott rajta, hogy szomorú. Aztán az oviban az egyik új kisfiú szintén a Milán névre hallgat, vele szokott néha Krisz játszani (az már csak plusz vicces, hogy ennek a Milánnak az anyukája is Ági :))), egyik délután pedig kicsi fiam ezzel állt elő: "Anya, majd ha a régi Milán és az új Milán találkoznak, akkor biztos ők is össze fognak barátkozni". Hát egyem meg! Most hogy magyarázzam meg neki, hogy a két Milán az életben nem fog találkozni? "Hát persze drágám, biztosan!"
